Néhány napja újranéztem az Odüsszeia egyik filmes feldolgozását, és van benne egy jelenet, ami azóta is folyamatosan ott motoszkál a fejemben. Bevallom, újra meg újra eszembe jut. (Aki még nem látta volna, annak pici spoiler következik!) Képzeld el a helyzetet: Odüsszeusz hajója a szirének szigetéhez közeledik. Ő maga pontosan tudja, hogy aki meghallja a titokzatos éneküket, egyszerűen képtelen ellenállni nekik. Ezért a társai fülét viasszal zárják el, őt magát pedig – saját, határozott kérésére – a hajó árbócához kötözik. Hallani akarja a sziréneket, mindenáron. Ugyanakkor jó előre gondoskodik róla, hogy esélye se legyen a vesztébe rohanni utánuk. Miután biztonságos távolságba kerülnek és végre eloldozzák, az egyik társa megkérdezi tőle: milyen volt? Odüsszeusz válaszából egyetlen mondat égett belém igazán: „Mindenről szólt, amivé valaha válni akartál.” A későbbiekben arról mesél, hogy ez az ének felidézi mindazt, amire az ember legmélyebben vágyott. Sőt, még azokat a vágyakat is felszínre hozza, amelyektől talán legszívesebben megszabadult volna. Olyasmit ígér, amit már sosem érhetünk el, vagy amiről sokáig azt hittük, a miénk volt, buta módon elveszítettük. A kezdetben kellemes, bizsergető vágy egyre kínzóbbá válik, mert egyszerűen nincs mód a kielégítésére. Nagyon mai, nagyon ismerős gondolatnak hangzik, igaz? Pedig ezek a bizonyos szirének már közel háromezer éve énekelnek nekünk. <strong>De mit is énekeltek Homérosz szirénjei?</strong> Ha visszatérünk az eredeti műhöz, Homérosz Odüsszeiájához, egy nagyon izgalmas különbséget vehetünk észre. A XII. ének szirénjei ugyanis nem pontosan azt a dallamot kínálják Odüsszeusznak, amit a modern filmvásznon hallunk. Ők így szólítják meg a hőst: „Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagynevű dísze, […]” – éneklik Devecseri Gábor fordításában. Ismerik Trója történetét, tudják, mi történt ott a trójaiakkal és az akhájokkal. Azt ígérik, hogy aki meghallgatja őket, az nemcsak lenyűgöző gyönyörűségben részesül, de sokkal több tudással is távozik majd. Azt állítják, ismerik mindazt, ami a világban történik. Homérosznál tehát az ének egyik legerősebb ígérete maga a mindentudás, miközben a megszólítás azonnal és telibe találja Odüsszeusz hősi identitását. (Homérosz, Odüsszeia, XII. ének) Egy mai olvasónak talán nehéz elsőre átéreznie, mekkora súlya is van annak, hogy a szirének ismerik Odüsszeusz nevét, múltját, tetteit és történetét. Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes egy pillanatra elmerülnünk abban a kulturális világban, amelyben a homéroszi eposzok megszülettek.
Timé és kleosz: mit ér egy hős, ha nem marad fenn a neve?
Hogy megértsük a homéroszi hősök lelkivilágát és értékrendjét, érdemes megismerkednünk két ógörög fogalommal. (Ígérem, nem lesz száraz!) Az egyik a <i>timé</i> (τιμή), amely a tisztelethez, a megbecsüléshez, a ranghoz és a hős társadalmi elismeréséhez kapcsolódik. A másik a <i>kleosz</i> (κλέος): a hírnév, a dicsőség, vagyis annak a híre, amit valaki az élete során véghez vitt. A kleosz különösen érdekes egy olyan kultúrában, ahol a hősök nagyon is tisztában vannak saját halandóságukkal. Az ember meghalhat, buta módon a neve és a róla szóló történet tovább élhet. A hős tetteit elbeszélik, megőrzik, megéneklik az utókornak. Az epikus költészet maga is ennek az emlékezetnek az egyik legfőbb hordozója. Gregory Nagy klasszika-filológus a görög hősi hagyomány elemzésekor gyönyörűen és részletesen foglalkozik a hős, a halandóság, a hírnév és az ének szoros kapcsolatával. (Nagy, 2013) (The Center for Hellenic Studies) Ebben a kulturális közegben már egészen másképpen, sokkal mélyebben cseng a szirének megszólítása. Tudják Odüsszeusz nevét. Tudják, mit tett Trójában. Mélyen ismerik azt a történetet, amelynek ő maga is főszereplője. Énekelnek róla, és arról a gigantikus háborúról, amely hőssé tette őt. Odüsszeusznak a szirének végső soron saját magát kínálják tálcán: a hőst, akinek ismerik a nevét és a történetét. Ráadásul egy olyan férfit szólítanak meg a mindentudás ígéretével, akinek az egész történetét végigkíséri a csillapíthatatlan kíváncsiság, a megismerés és az a belső késztetés, hogy lásson, tapasztaljon, megértsen dolgokat. A csábítás pontosan oda talál, ahol Odüsszeusz a legsebezhetőbb, a legfogékonyabb rá.
Mit énekelnek a szirének egy mai Odüsszeusznak?
A film ezt az ősi, mitológiai motívumot egy mai néző számára is azonnal felismerhető, hús-vér pszichológiai térbe helyezi át. „Mindenről szólt, amivé valaha válni akartál.” Gondolj csak bele: ebben az egyetlen mondatban már ott lüktetnek azok az életek, amelyeket nem éltünk le. Az az ember, akivé válni szerettünk volna, de valahol útközben letértünk az ösvényről. A döntés, amelyet ma, visszanézve, már biztosan másként hoznánk meg. A kapcsolat, amelyből kiléptünk. Vagy épp a másik, amelyből talán sokkal hamarabb kellett volna kilépnünk. Egy pálya, amelyet nem mertünk választani. Egy város, ahová sosem költöztünk el. Egy ragyogó lehetőség, amely mellett elmentünk. És persze ott van a kérdés, amelyre soha, de soha nem kaphatunk biztos választ:
Mi lett volna, ha…?
A pszichológia ezt a jelenséget kontrafaktuális gondolkodásnak nevezi. Olyan mentális alternatívákat, lehetséges forgatókönyveket alkotunk a fejünkben, amelyekben egy már megtörtént esemény másképpen alakul. Neal Roese klasszikus áttekintése szerint ennek nagyon is fontos pszichológiai funkciója lehet: segíthet megérteni az események okait, tanulni a tapasztalatainkból, és tudatosabban alakítani a későbbi döntéseinket. Ugyanakkor ugyanez a gondolkodásmód rendkívül kellemetlen, fájó érzelmeket is kiválthat, amikor a megtörtént, sokszor karcos valóságot egy jóval kedvezőbb, idealizált, elképzelt lehetőséggel vetjük össze. (Roese, 1997) (ResearchGate) Az alternatív életnek ráadásul van egy behozhatatlan, komoly előnye a valódival szemben: soha nem kell kiállnia a valóság próbáját. Ha annak idején vele maradok, vajon tényleg boldogabb lennék ma? Ha elfogadom azt a bizonyos állást, valóban sikeresebb lettem volna? Ha húszévesen másik pályát választok, tényleg jobban szeretném a mostani életemet? Nem tudjuk. Az elképzelt, idealizált történetből ugyanis olyan könnyű kihagyni a mindennapi konfliktusokat, a kudarcokat, a veszteségeket, a nyűgös hétfő reggeleket és a rossz döntéseket. A meg nem történt életből egy vágóasztalon egyszerűen kivághatjuk azt, ami nem illik a tökéletes narratívába. A valóságunk így egy olyan kíméletlen versenytársat kap, amelyet részben mi magunk írtunk és rendeztünk.
Azok az emberek, akik lehettünk volna
Hazel Markus és Paula Nurius 1986-ban vezetett be egy gyönyörű fogalmat a pszichológiába: a possible selves, vagyis a „lehetséges énjeink” fogalmát. Ezek azok a sokszor rejtett elképzeléseink önmagunkról, amelyek azt jelenítik meg a belső színpadunkon, hogy kivé válhatunk, kivé szeretnénk válni, vagy éppen milyen emberré válástól tartunk a leginkább. Szorosan kapcsolódnak a reményeinkhez, félelmeinkhez, céljainkhoz és a legmélyebb motivációinkhoz. (Markus & Nurius, 1986) (ResearchGate) Érdekes ebből a nézőpontból újra meghallani a film kulcsmondatát: „amivé valaha válni akartál”. Életünk során nem minden lehetséges önmagunk valósul meg, és ez teljesen rendben van így. Némelyiket idővel tudatosan, békével elengedjük, másokról pedig az élet, a körülmények döntenek helyettünk. Bizonyos lehetőségekről egy idő után pontosan tudjuk, hogy már nem fognak bekövetkezni. Mások szép lassan átalakulnak, és olyan új célok jelennek meg a helyükön, amelyek húsz évvel korábban talán eszünkbe sem jutottak volna. De fontos tudni, hogy ezekhez az elengedésekhez nagyon is valódi, húsba vágó veszteségélmény társulhat. Egy párkapcsolat végével például nemcsak maga a másik ember tűnik el az életünkből. Vele együtt elveszhet egy gondolatban már felépített, közös otthon, a megálmodott gyerekek, az utazások, a békés közös öregkor képe – egy egész jövő, amely a fizikai valóságban talán még soha nem létezett, a fejünkben és a szívünkben azonban egy nagyon is élő, valóságos történet volt. A szirének filmes éneke éppen ezt az érzékeny területet érinti meg. Azt az életet, amely – egy párhuzamos univerzumban – akár a miénk is lehetett volna.
Odüsszeusztól az Instagramig
A „másik élet” elképzeléséhez és színezéséhez ma már elképesztő mennyiségű alapanyagot kapunk készen. Leon Festinger 1954-ben megfogalmazott társas összehasonlítás-elmélete (social comparison theory) szerint önmagunk értékelésében és elhelyezésében a többi ember nagyon fontos viszonyítási pontot jelent. Másokhoz képest próbáljuk felmérni többek között a saját képességeinket, a helyzetünket és az értékünket. (Festinger, 1954) (Sage Journals) Ez a fajta összehasonlítás természetesen jóval régebbi az Instagramnál vagy a Facebooknál. A közösségi média „csak” a mennyiséget, a szédítő sebességet és a korlátlan elérhetőséget változtatta meg. Néhány perc görgetés alatt láthatjuk, hogy valaki épp férjhez ment, a másik gyereket vár, egy ezeréves ismerősünk előléptetést kapott, a volt osztálytársunk beköltözött az új álomházába, valaki épp Balin nyaral, más pedig lefutotta a maratont. Egy másik ember tökéletes napfelkeltében issza a kávéját egy tengerparti teraszon, egy hibátlannak látszó pár pedig boldogan, kézen fogva sétál bele a lenyűgöző naplementébe. És tudod, mi a legkeményebb? Hogy ezek közül akár minden egyes kép igaz is lehet. A probléma és a szorongás ott kezdődhet, ahogyan mi, a képernyő innenső oldalán összerakjuk őket. Látunk egy mesébe illő esküvőt az egyik embertől, egy egzotikus, luxus utazást a másiktól, irigylésre méltó szakmai sikert a harmadiktól, letisztult, magazinba illő otthont a negyediktől. Ezekből a mozaikokból a fejünkben nagyon könnyen összeáll egy gigantikus, idealizált kép arról, hogyan is néz ki „mások élete”. És ezzel az irreális kollázzsal kerül szembe a saját, nagyon is hétköznapi életünk, amelyet – természetesen – nem csak válogatott, filterezett pillanatokban tapasztalunk meg. Nagyon is jól ismerjük benne az unalmat, a bizonytalanságot, a hangos veszekedéseket, az elrontott napokat, a befizetésre váró számlákat, a betegségeket és mindazt a nyers valóságot, ami sosem kerülne be egy gondosan szerkesztett, esztétikus Instagram-feedbe. Gyakorlatilag a saját életünk teljes, vágatlan nyersanyagát hasonlítjuk más emberek gondosan kiválogatott és megvilágított jeleneteihez. A közösségi médiával kapcsolatos pszichológiai kutatásokban ezért lett kiemelten fontos a felfelé irányuló társas összehasonlítás vizsgálata. Schmuck és munkatársai felnőtt okostelefon-használók longitudinális vizsgálatában például azt találták, hogy a közösségi oldalak pörgetése szorosan összefügghet ezzel a felfelé irányuló összehasonlítással, amely mind az önértékelésünk, mind a pszichés jóllétünk szempontjából kedvezőtlen következményekkel járhat. (Schmuck et al., 2019) (ScienceDirect)
Mindenkinek mást énekelnek
Talán itt találkozik a legérdekesebben, legmélyebben Homérosz és a modern Instagram-algoritmus. A szirének Odüsszeuszt a nevén szólítják. Ismerik a történetét. Pontosan olyasmiről énekelnek neki, ami számára hatalmas jelentéssel bír. Ugyanígy, a mi figyelmünket is azok a tartalmak ragadják meg a legerősebben a hírfolyamban, amelyek valamilyen nagyon is személyes, mélyen gyökerező vágyunkhoz, félelmünkhöz vagy aktuális hiányérzetünkhöz kapcsolódnak. Aki éppen bizonytalan a karrierjében, sokkal élesebben veszi észre mások szakmai sikereit és előléptetéseit. Aki harmonikus párkapcsolatra vágyik, annak az eljegyzések, esküvők és turbékoló párok fotói szinte kiugranak a képernyőről. Aki elégedetlen a testével, annak a tökéletesre komponált, edzett testek beszélnek a leghangosabban. Aki pedig anyagi biztonságra, megnyugvásra vágyik, pillanatok alatt fennakad mások új házain, prémium autóin vagy egzotikus utazásain. A közösségi platformok elképesztően okos ajánlórendszerei pedig a viselkedésünkből – abból, hogy hol áll meg az ujjunk, mire kattintunk, mit nézünk meg kétszer, mivel töltünk el több időt – folyamatosan, másodpercről másodpercre tanulják, milyen tartalmak tartják fogva a leginkább a figyelmünket. Így válik a modern szirénének dermesztően személyessé. Lehetnél sikeresebb. Lehetnél szebb. Lehetnél gazdagabb. Lehetnél szerethetőbb. Már sokkal előrébb kellene tartanod. Más döntésekkel egészen, de egészen más életed lehetne. És valahol, egy másik ember tökéletesre csiszolt Instagram-oldalán mintha minderre fekete-fehéren bizonyítékot is kapnánk.
Odüsszeusz tudta, hogy hatni fog rá
Van még valami, ami miatt kifejezetten rajongok ezért a több ezer éves történetért. Odüsszeusz hallani akarja a sziréneket, de közben pontosan, előre tudja, hogy az ének elemi erővel hatni fog rá. Nem áltatja magát azzal, hogy majd a megfelelő pillanatban egyszerűen csak elég erős lesz ellenállni a csábításnak. Még jóval azelőtt gondoskodik a saját mozgásterének fizikai korlátozásáról, mielőtt meghallaná az első, hívogató hangot. Ebben a gesztusban van valami meglepően érett, nagyon is modern pszichológiai felismerés és önismeret. Az egészséges önszabályozásnak ugyanis szerves része annak őszinte ismerete, hogy milyen helyzetekben változik meg a figyelmünk, a hangulatunk vagy a viselkedésünk. Észrevehetjük magunkon például, hogy húsz perc céltalan görgetés után hirtelen sokkal elégedetlenebbek és frusztráltabbak vagyunk azzal az élettel, amellyel húsz perccel korábban még az égvilágon semmi különösebb problémánk nem volt. Felismerhetjük azt is, amikor a fejünkben zakatoló „mi lett volna, ha?” kérdéskör már egyáltalán nem segít megérteni és feldolgozni a múltat, csupán újabb és újabb, sosem volt változatokat gyárt egy olyan történethez, amelyet a valóságban többé nem lehet kipróbálni. Talán pontosan ezért maradt fenn ilyen elementáris, zsigeri erővel a szirének története az évezredek során. A legmélyebb vágyainkról beszél nekünk, és arról a nagyon is furcsa emberi képességünkről, hogy egy illuzórikus lehetőség, egy elképzelt élet néha sokkal erősebben képes magához vonzani bennünket, mint az az élet, ami ténylegesen, a maga valójában ott van előttünk. Homérosz szirénjei Odüsszeusz nevét és hősi történetét ismerték fel. A filmvászon szirénjei már azokat az embereket idézik meg, akikké talán válhattunk volna, ha másképp döntünk. A közösségi média pedig naponta százával képes az arcunkba tolni azokat a filterezett életeket, amelyek egy-egy óvatlan pillanatra úgy tűnhetnek, mintha a mieink is lehetnének. A szirének éneke évezredek alatt sem veszített semmit az erejéből. Csak ma már nem kell a viharos tengeren Ithaka felé hajóznunk ahhoz, hogy meghalljuk. Elég megnyitnunk az Instagramot.
Felhasznált szakirodalom
- Festinger, L. (1954). A theory of social comparison processes. Human Relations, 7(2), 117–140. https://doi.org/10.1177/001872675400700202
- Homérosz. Odüsszeia. Devecseri Gábor fordítása. Magyar Elektronikus Könyvtár. XII. ének: A szírének – Szkülla és Kharübdisz – Héliosz tehenei. Markus, H., & Nurius, P. (1986). Possible selves. American Psychologist, 41(9), 954–969. https://doi.org/10.1037/0003-066X.41.9.954
- Nagy, G. (2013). The Ancient Greek Hero in 24 Hours. Cambridge, MA: Harvard University Press. Roese, N. J. (1997). Counterfactual thinking. Psychological Bulletin, 121(1), 133–148. https://doi.org/10.1037/0033-2909.121.1.133
- Schmuck, D., Karsay, K., Matthes, J., & Stevic, A. (2019). “Looking Up and Feeling Down”: The influence of mobile social networking site use on upward social comparison, self-esteem, and well-being of adult smartphone users. Telematics and Informatics, 42, 101240. https://doi.org/10.1016/j.tele.2019.101240