Mindenki elégedett velem. Csak én nem vagyok jól.
Szigorú szabályok, amelyeket magunknak írunk –
1. rész: elismerés, szeretet és megfelelés
Este fél tízkor még érkezik egy üzenet. A kollégád azt kérdezi, át tudnál-e vállalni tőle holnap egy feladatot. Már írod is, hogy persze, amikor eszedbe jut: éppen holnap szerettél volna korábban hazamenni. Egy pillanatra megállsz, de közben arra gondolsz, hogy biztosan szorult helyzetben van, különben nem keresne ilyen későn. Végül elküldöd az igent.

A válasz szinte azonnal megérkezik: „Nagyon köszönöm, életmentő vagy!”
Ez jólesik. Később azonban, amikor végiggondolod, hogyan fog beleférni a pluszmunka a holnapodba, egyre bosszúsabb leszel. Megint elmarad, amit magadnak terveztél, és megint neked kell átszervezned mindent. A kollégád közben valószínűleg megkönnyebbülten készül lefeküdni, hiszen azt válaszoltad, hogy megoldod. Arról már nem tud, mennyi belső alkudozás előzte meg ezt az egyetlen szót.
Háromrészes sorozatunkban azokat a belső elvárásokat járjuk körül, amelyek hasonló helyzetekben befolyásolhatják a döntéseinket. A Diszfunkcionális Attitűd Skála, röviden DAS itt alapul vett változatának hét területe adja a kiindulópontot. Elsőként a külső elismerés és a szeretettség igényével foglalkozunk: hogyan válhat mások visszajelzése olyan fontossá, hogy közben egyre kevésbé halljuk a saját válaszunkat?
Mennyi múlik egy visszajelzésen?
A legtöbben örülünk, ha értékelik a munkánkat, és rosszulesik, ha kritizálnak. Önmagában ebben nincs semmi rendkívüli. Érdemes azonban közelebbről megnézni, mi történik bennünk a visszajelzés után.
Tegyük fel, hogy elkészülsz egy feladattal, és elégedett vagy az eredménnyel. A főnököd átnézi, majd néhány javítást kér. Lehet, hogy bosszankodsz, aztán végiggondolod, melyik észrevételével értesz egyet. Az is előfordulhat viszont, hogy a megjegyzéseiből rögtön arra következtetsz: nem vagy elég jó a munkádban. Innentől már azt figyeled, vajon csalódott-e benned, és mit kellene tenned, hogy újra elégedett legyen.
A külső elismeréshez kötött önértékelésben a másik véleménye ilyen módon túlterjed az adott helyzeten. Egy javítandó részletből személyes kudarc lesz, az elmaradó dicséretből pedig annak a gyanúja, hogy valamit elrontottunk. Ezért akár egy rövid, semleges válasz is hosszas töprengést indíthat el.
Crocker és Wolfe (2001) „contingencies of self-worth”, vagyis az önérték feltételekhez kötöttsége néven tárgyalják, hogy bizonyos területek sikerei és kudarcai különösen erősen mozgathatják az önértékelésünket. Ha az értékességünk érzése mások jóváhagyásától függ, minden újabb visszajelzés komoly tétet kap.
A hétköznapokban ez úgy is megjelenhet, hogy addig nem tudsz igazán örülni annak, amit elvégeztél, amíg valaki más meg nem erősíti, hogy jó lett. Csakhogy a környezeted nem mindig ad visszajelzést. Van, aki szűkszavú, más éppen túlterhelt, és olyan is akad, aki természetesnek veszi a gondos munkát. Ilyenkor könnyen bizonytalanságban maradsz, holott az eredmény közben semmit sem változott.

„Csak ne haragudj rám”
A szeretettség igényénél valamivel más kerül a középpontba. Itt különösen érzékenyen érinthet annak a lehetősége, hogy valaki elfordul tőlünk, vagy már nem tart olyan fontosnak.
A barátod találkozni szeretne, te viszont pihennél. Szívesen látnád máskor, most azonban leginkább egy szabad estére lenne szükséged. Már megfogalmaznád ezt, amikor eszedbe jut, hogy múltkor is ő kezdeményezett. Talán azt fogja gondolni, nem érdekel. Esetleg meg is bántódik, és legközelebb már nem keres.
Mire ezt végiggondolod, a saját fáradtságod szinte jelentéktelennek tűnik. Elindulsz, bár közben egyre kevésbé van kedved az egészhez.
Egy ilyen döntés mögött az a belső szabály is meghúzódhat, hogy aki szeret bennünket, annak nem okozhatunk csalódást. Ha mégis elégedetlen velünk, azt könnyen a kapcsolat veszélyeztetettségeként éljük meg. Emiatt egy egyszerű időpont-egyeztetés is sokkal megterhelőbbé válhat, mint amilyennek kívülről látszik.
Az elismerés és a szeretet iránti igény gyakran összefonódik, mégis érdemes külön is felismerni őket. Az egyik helyzetben attól tartunk, hogy rosszat gondolnak rólunk, a másikban attól, hogy elveszítjük a közelséget. Ráadásul ezek nem feltétlenül egyformán erősek minden kapcsolatunkban: lehet, hogy a munkahelyeden határozottan képviseled magad, miközben a pároddal szemben már egy kisebb kérés is szorongást kelt.
Mikor válik megterhelővé az alkalmazkodás?
A kapcsolatainkhoz hozzátartozik, hogy olykor engedünk egymásnak. Elmegyünk egy programra a másik kedvéért, segítséget nyújtunk egy nehéz napon, vagy későbbre halasztjuk a saját tervünket. Ezzel akkor kezd nehézségünk lenni, ha az alkalmazkodás szinte kötelezővé válik, és a nemet mondás lehetősége alig marad meg.
Érdemes például megfigyelni, mi történik, amikor mérlegelni szeretnél egy kérést. Valóban végiggondolod, belefér-e, vagy máris a másik várható reakciójával foglalkozol? Tudsz-e úgy dönteni, hogy közben a saját időd és teherbírásod is számít?
A diszfunkcionális attitűd kifejezés ebben az összefüggésben egy túl merevvé vált elvárásra utal. A „fontos nekem, hogy jóban legyünk” könnyen átfordulhat abba, hogy „bármit meg kell tennem, különben elveszítem őt”. Ez utóbbi már nagyon kevés mozgásteret hagy.
Az automatikus igen rövid távon megnyugtató lehet, hiszen elmarad a kellemetlen beszélgetés. Ezzel együtt annak a megtapasztalása is elmaradhat, hogy a másik talán elfogadná a határunkat. Így a következő kérésnél megint csak a félelmünkre tudunk támaszkodni, és újra az alkalmazkodás tűnik a biztonságosabb választásnak.
A másik nem feltétlenül hallja, amit magadban mondasz
Térjünk vissza az esti üzenethez. Te tudod, miről mondtál le a kollégád kedvéért, ő azonban csak azt tudja, hogy elvállaltad a feladatot. Ha ez rendszeresen megtörténik, könnyen kialakulhat köztetek egy olyan munkamegosztás, amelyet ő működőképesnek lát, te viszont egyre igazságtalanabbnak érzel.
Ez nem jelenti azt, hogy minden egyoldalú kapcsolatot a saját hallgatásunk tart fenn. Előfordul, hogy világosan jelezzük az igényeinket, a másik mégsem veszi figyelembe őket. A különbséget azonban fontos felismerni: elmondtuk, mire van szükségünk, vagy abban reménykedtünk, hogy magától is észreveszi?
A figyelem és a kölcsönösség iránti igény jogos. Ugyanakkor a másik számára nem mindig nyilvánvaló, mennyibe kerül nekünk egy szívesség, különösen akkor, ha készségesen vállaljuk. Ezért a saját szempontunk kimondása a kapcsolat tisztázásához is hozzájárulhat.
Ha viszont a határhúzást rendszeresen megalázás, fenyegetés vagy büntetés követi, akkor a körülményekkel is foglalkozni kell. Ilyenkor a biztonság és a megfelelő támogatás legalább olyan fontos, mint annak megértése, miért nehéz nemet mondanunk.
Egy kis gondolkodási idő
A változtatást érdemes olyan hétköznapi helyzetben kezdeni, ahol biztonságban érzed magad. Nem szükséges rögtön a legnehezebb családi konfliktusodat elővenned; egy kisebb kérés is megmutathatja, hogyan működik benned a megszokott elvárás.
Első lépésként kérhetsz időt: „Megnézem, belefér-e, és visszajelzek.” Ezzel lehetőséged nyílik végiggondolni, mit szeretnél, mielőtt az automatikus válasz megszületik.
Ha nemet mondanál, figyeld meg, mit jósolsz. Azt, hogy a másik csalódott lesz? Hogy önzőnek nevez? Vagy azt, hogy többé nem keres? Minél pontosabban fogalmazod meg a félelmedet, annál könnyebben össze tudod majd vetni a tényleges történtekkel.
Ezután olyan választ keress, amely megfelel annak, amit valóban vállalni tudsz. Például: „Holnap nem tudom átvenni ezt a feladatot.” Felajánlhatsz másik megoldást, ha van rá lehetőséged, de érdemes észrevenni, ha máris újabb vállalásokkal próbálod ellensúlyozni a visszautasítást.
Utólag nézd meg, hogyan reagált a másik, és mi történt benned. Lehet, hogy megértette, te mégis sokáig kellemetlenül érezted magad. Az is lehet, hogy csalódott volt, később azonban ugyanúgy beszélgettetek. Ezekből a különbségekből sokat tanulhatsz arról, mennyire pontosak a várakozásaid.
Judith Beck (2021) a felépülésközpontú kognitív megközelítés bemutatásakor a személyes értékekhez kapcsolódó lépéseket, valamint az ezek során felismerhető képességeket és erőforrásokat hangsúlyozza. A saját helyzetünkben ilyen tapasztalat lehet, hogy egy nehéz beszélgetésben is képesek voltunk figyelmesen, mégis egyértelműen képviselni magunkat.

A válaszodba te is beleférsz
Mások véleménye és szeretete ezután is fontos maradhat számodra. A változás abban válhat észrevehetővé, hogy egy kérésnél már a saját körülményeidet is figyelembe veszed, és nem minden rosszallásból következtetsz arra, hogy valamit helyre kell hoznod önmagadon.
Az esti üzenetre így talán nem válaszolsz azonnal. Megnézed, mi vár rád holnap, és eszedbe jut, miért szerettél volna korábban hazamenni. Végül azt írod, hogy most nem fér bele.
Lehet, hogy a kollégád csalódott lesz, mert más megoldást kell keresnie. Ettől még te reggel ugyanúgy köszönhetsz neki, érdeklődhetsz, hogyan alakult a helyzet, és folytathatjátok a közös munkát. Idővel az ilyen hétköznapi tapasztalatok segíthetnek abban, hogy egy nemet egyetlen kérésre adott válaszként élj meg, ahelyett, hogy az egész kapcsolat jövőjét kellene eldöntened vele.
A sorozat következő részében a teljesítményigénnyel és a perfekcionizmussal foglalkozunk: miért érezzük egy dolgos nap végén is úgy, hogy még mindig nem tettünk eleget?
Felhasznált szakirodalom
- Beck, J. S. (2021, June 8). What’s new in the third edition of cognitive behavior therapy: Basics and beyond? Beck Institute. https://beckinstitute.org/blog/whats-new-in-the-third-edition-of-cognitive-behavior-therapy-basics-and-beyond/
- Crocker, J., & Wolfe, C. T. (2001). Contingencies of self-worth. Psychological Review, 108(3), 593–623. https://doi.org/10.1037/0033-295X.108.3.593
