Amikor valaki krónikus szorongással, megmagyarázhatatlan depressziós időszakokkal, mélyről fakadó szégyenérzettel vagy éppen azzal a visszatérő panasszal fordul szakemberhez, hogy képtelen biztonságos, tartós kapcsolatokat kialakítani, a hétköznapokban ritkán gondolunk először traumára.
Pedig a modern pszichotraumatológia egyik legfontosabb felismerése, hogy a fenti nehézségek gyakran nem önálló zavarok, hanem egy mélyebb gyökerű állapot, a komplex poszttraumás stressz-zavar (CPTSD) tünetei. De vajon hogyan fest ez a jelenség a magyar hétköznapokban? Mit mutatnak a legfrissebb hazai és közép-kelet-európai kutatások, és hogyan fonódik össze a saját élettörténetünk a családi múltunkkal? Mi is az a komplex trauma? A klasszikus PTSD (poszttraumás stressz-zavar) általában egyetlen, sokkoló eseményhez – például balesethez vagy katasztrófához – köthető. Ezzel szemben a komplex trauma jellemzően tartós, ismétlődő, hosszú időn át fennálló megterhelő helyzetek következtében alakul ki. Ezekben az érintett gyakran kiszolgáltatott helyzetben van, és nincs valódi lehetősége arra, hogy elkerülje a történteket vagy kilépjen a helyzetből. Gyermekkorban ez különösen meghatározó, hiszen a gyermek függ azoktól a felnőttektől, akiknek a gondoskodására és védelmére szüksége van. Amikor a CPTSD 2018-ban bekerült az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ICD–11-es rendszerébe, az hatalmas áttörést jelentett.
A diagnózis pontosabb nyelvet ad a traumatikus élettörténet és az önszerveződés zavarainak leírására, amelyhez Marylene Cloitre és munkatársai dolgozták ki az irányadó mérőeszközt, a Nemzetközi Trauma Kérdőívet (Cloitre et al., 2018). Ez a modell három alapvető területen írja le a traumák okozta sebződést:
- Az érzelemszabályozást: amikor az érzések elárasztják vagy teljesen elnémítják az embert.
- Az énképet: a tartós, bénító bűntudatot és értéktelenség-érzést.
- A kapcsolati működést: a bizalom hiányát és a magányosság érzését.
Mit mutatnak a hazai adatok? Sokáig kérdéses volt, hogy ezek a nemzetközi kategóriák vajon a magyar kultúrában és mintákon is ugyanígy festenek-e. Rácz Anna és kutatótársai (2023) vizsgálata azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az International Trauma Questionnaire (ITQ) nevű kérdőív hazai alkalmazásával a PTSD és a CPTSD nálunk is megbízhatóan elkülöníthető. Sőt, a kutatás rávilágított arra is, hogy minél több gyermekkori vagy interperszonális traumát élt át valaki, a tünetei annál súlyosabbá váltak. A kép azóta tovább tisztult. Egy friss, közép-kelet-európai reprezentatív kutatás (Levin et al., 2026) már konkrét nagyságrendeket is mutat: a traumát átélt magyar felnőttek körében a valószínű CPTSD aránya 11%, míg a klasszikus PTSD-é 5,2%.
Ez a megdöbbentő arány azt jelenti, hogy a komplex trauma nem egy szűk szakmai rétegprobléma, hanem mindannyiunk társadalmi valósága. A láthatatlan szálak: A trauma családi öröksége Amikor a jelenlegi nehézségeinket gyógyítjuk, ritkán elég csak a saját életünket áttekinteni. A pszichológia ma már hangsúlyosan vizsgálja a transzgenerációs traumát – vagyis azt, hogyan hatnak a szülők, nagyszülők feldolgozatlan fájdalmai a mi mindennapjainkra. A terület egyik úttörője, Rachel Yehuda (2018) kutatásai rávilágítottak arra, hogy a stresszre adott biológiai válaszok és a túlélési mechanizmusok finom csatornákon – például a szülői kommunikáción, az érzelmi elérhetőségen vagy éppen az epigenetikai folyamatokon keresztül – generációról generációra öröklődhetnek (Yehuda & Lehrner, 2018). Magyarországon ezt a témát Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című sikerkönyve hozta be a köztudatba, emlékeztetve minket arra, hogy a családunk története a mi történetünk is. Közép-Kelet-Európában ennek különösen súlyos történelmi háttere van. Két világháború, a holokauszt, kitelepítések, diktatúrák, forradalmak és az ezeket kísérő mély hallgatás mind olyan kollektív sebek, amelyek nyomot hagytak a családi rendszereken. Fontos hangsúlyozni: a statisztikai adatokból nem következik egyenes oksági lánc a nagyszülők szenvedése és a mi tüneteink között. A transzgenerációs megközelítés mégis felbecsülhetetlen értékű keretet ad: segít megérteni, hogy a szorongásunk, a konfliktuskezelési nehézségeink vagy a bizalmatlanságunk mögött nem ritkán egy egész generáció megküzdési stratégiája rejtőzik. Út a gyógyulás felé A komplex trauma és a családi örökségek felismerése nem arra való, hogy a múlt fogságába essünk, hanem éppen ellenkezőleg: megadja a megértés szabadságát. Amikor a terápiában nemcsak a jelen tüneteit kezeljük, hanem feltesszük a kérdést, hogy „Milyen üzeneteket kaptam otthon a veszélyről, a fájdalom kimutatásáról vagy a szeretetről?”, akkor a belső kritikusunk helyét átveheti az együttérzés. A CPTSD diagnosztikai kerete és a hazai kutatások adatai mind abban segítenek, hogy a magányos küzdelem helyett a kollektív megértés és a professzionális gyógyulás felé léphessünk.
Felhasznált szakirodalom
- Cloitre, M., Shevlin, M., Brewin, C. R., Bisson, J. I., Roberts, N. P., Maercker, A., Karatzias, T., & Hyland, P. (2018). The International Trauma Questionnaire: Development of a self-report measure of ICD-11 PTSD and complex PTSD. Acta Psychiatrica Scandinavica, 138(6), 536–546. https://doi.org/10.1111/acps.12956
- Levin, Y., Mor-Ben-Ishai, S., Hyland, P., Karatzias, T., Shevlin, M., Unoka, Z. S., Preiss, M., Błachnio, A., Stanculete, M. F., Adamkovic, M., Salgo, E., Przepiórka, A., Chmielik, M., & Ben-Ezra, M. (2026). Cross-national patterns of probable complex PTSD in post-communist Europe: A network analysis of five countries. Psychiatry Research, 364, 117303. https://doi.org/10.1016/j.psychres.2026.117303
- Orvos-Tóth, N. (2018). Örökölt sors: Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó. * Rácz, A., Horváth, Z., Vizin, G., Berán, E., & & Unoka, Z. S. (2023). Measuring post-traumatic stress disorder and complex post-traumatic stress disorder using the International Trauma Questionnaire: Results from a Hungarian clinical and non-clinical sample. European Journal of Psychotraumatology, 14(1), 2152929. https://doi.org/10.1080/20008066.2022.2152929
- Yehuda, R., & Lehrner, A. (2018). Intergenerational transmission of trauma effects: Putative role of epigenetic mechanisms. World Psychiatry, 17(3), 243–257. https://doi.org/10.1002/wps.20568